A hamis herceget még tavaly karácsonyra kaptam olyan
gyönyörűségekkel együtt, mint a Bontásra ítélve, a Méregtan, Az elit, Az igazi
és a Charlie és a csokigyár. Szerencsére lassan sikerül behoznom a
lemaradásomat a könyvek terén, de azért még olyanok is vannak, amiket korábban
kaptam, de még nem sikerült elolvasnom őket. De ami késik, nem múlik. :)
A történet szerint a carthyai uralkodóház mindhárom tagját
meggyilkolják egy vacsora folyamán, így az országnak új királyra van szüksége.
Egy Bevin Conner nevű nemes elhatározza, hogy befogad három árvát, akiket pár
hét alatt megtanít úgy viselkedni, ahogy egy herceghez illik, és amelyik a
legügyesebb lesz közülük, azt magával viszi a kastélyba, hogy a trónra ültesse;
a másik két ifjúra pedig halál vár. A három gyerek tanulásáról és versengéséről
szól főleg ez a regény, de minden más is van benne, ami jóvá tesz egy
történetet: izgalom, árulás, humor és szerethető karakterek, valamint egy
akkora csavar a végén, amitől leesett az állam.
Tetszett a középkori környezete a történetnek, és jó volt
látni az első oldalon található térképen, hogy az írónő hogyan képzelte el a
világát, és hogy hogyan helyezkednek el egymás mellett az országok. Pontosan
nem tudtam belőni, hogy mikor is játszódik A hamis herceg, de valahová a
középkor környékére tenném. Jó kis kardpárbajok vannak benne, középkori
öltözetek és lovak. Több nem is kell. :)
Sage személyét már a könyv negyedére imádtam, abszolút
kedvenc lett a Vörös pöttyös karakterek között – jelenleg talán Cassandra Clare
boszorkánymesterével, Magnus Bane-nel versengenek az első helyért a szívemben a
könyves ranglétrán.
A fiú megrögzött hazudozó, aki szinte minden slamasztikából
úgy akarja kihúzni magát, hogy füllent egyet. Számtalanszor csak az éles esze
menti meg a bőrét, és remekül ért a különböző trükkökhöz, bárkit képes átvágni.
Imádtam azokat a részeket, amikor éjjel kilógott a nyitott ablakon keresztül,
és végigmászott az egész házon, meg amikor a szolgálójával, Errollal – róla
mindig a Weasley-család baglya jutott az eszembe - vitázott apró-cseprő
dolgokon. Mindenkinek volt egy-egy velős beszólása, amiért legszívesebben
kinyírták volna, és sokszor csak utólag értesültünk egy-egy tettének a
miértjéről. Amikor például kiderült, hogy miért is erősködött annyira, hogy
végül felültessék arra a vad lóra, kikerekedtek a szemeim. Nem hittem volna,
hogy ennyire furfangos. Az viszont kissé idegesített benne, amikor az egyik
pillanatban még akart Conner hercege lenni, a következőben viszont visszatáncolt
ettől a lehetőségtől. Tetszett még viszont az is, hogy egy szolgálólányért
képes volt kiállni, és hogy egy számára fontos kőről annyira nem volt hajlandó
lemondani, hogy még a verést is vállalta érte cserébe. És amikor eljött a
legnagyobb fordulat az egész történet folyamán, akkor alig kaptam levegőt,
annyira nem akartam elhinni, hogy ilyen lehetséges. Nem számítottam erre a
meglepetésre, és csak úgy faltam utána a sorokat, hogy vajon mi történhet még
ezek után.
Ahogy egyre előrébb haladtam a történetben, egyre jobban
megutáltam Connert. Egy alattomos dög volt, aki csak arra akarta felhasználni a
fiúkat, hogy még nagyobb hatalomhoz jusson az országban azáltal, hogy a trónra került
ifjút ő maga irányítja majd. A fiúk élete nem igazán számított neki, és ha
valami nem úgy alakult, ahogy ő akarta, akkor nem restellett kegyetlen
eszközökhöz folyamodni – például a korbácsoláshoz. Ebben az egyik szolgája, a
sunyi Cregan is szívesen segédkezett, a másik embere, Mott viszont kedvelte
Sage-et, és nem akart neki túlzottan nagy fájdalmat okozni. Lenyűgözött, hogy a
férfi milyen hűséggel viseltetett a királyi család iránt, és hogy ott próbálta
meg segíteni Sage-et – akit eléggé megkedvelt -, ahol csak tudta; még egy
sebesülést is bevállalt érte. Annyira megkedveltem ezt a karaktert, hogy minden
egyes pillanatában a könyvnek azt vártam, hogy mikor öli meg valaki. Hogy ez
megtörténik-e vagy sem, ahhoz olvassátok el ti is! ;)
A regényhez készített montázsom. |
Aztán ott volt Conner szolgálólánya, Imogen, aki egy igazán
aranyos teremtés volt. Ő is sokat segített Sage-nek, amiért eléggé
megkedveltem. Amikor pedig fény derült a titkára, szintén meglepődtem, de
nagyon ügyes volt. Helyesen cselekedett, amikor meglépte ezt a lépést, mert így
legalább nem akarta többé Conner bántani. Csak a többi cselédnek nem kellett
volna olyan keményen bánnia vele.
A másik lányt a történetben - aki Amarinda volt, a hercegnő,
és neki azt rendelték el, hogy hozzámenjek Carthya jövőbeni királyához -
annyira nem szerettem. Úgy éreztem, hogy túlzottan magasan hordja az orrát, és
ha Dariust, a király egyik fiát szerette, akkor szemétség arra rávenni, hogy a
másik fiúhoz menjen hozzá – ahhoz, akiről azt sem lehet tudni, hogy él-e.
A hercegjelölt fiúk közül Tobias kissé őrültnek tűnt, mivel
csak azért égette el a jegyzeteit, hogy a többiek nehogy beleolvassanak, és
jobbak legyenek, mint ő. A legerősebb közülük viszont Roden volt, aki egyre
jobban bánt a karddal, és aki mindig is saját magát tartotta a legjobb
választásnak a király szerepére. Az viszont tetszett, amikor a közös céljuk
elérése érdekében képesek voltak összefogni.
Szinte hihetetlennek tartottam, hogy valaki képes volt egy
kis méreggel az egész királyi családdal végezni egy vacsora alatt. Kegyetlennek
éreztem ezt, mert szívesen megismertem volna közelebbről az idősebb testvért,
Darius-t, valamint a kisebbik fiában mindig bízó Erin királynét. Amennyit Jaron
és a királyné kapcsolatából megismertünk, leszűrtem, hogy nagyon jó volt köztük
a kapcsolat, és igazán féltette a fiát. Eckbert királyt viszont ki nem
állhattam. Nem úgy kellett volna hozzáállnia a dolgokhoz, ahogy, és a fiával
szemben is igazságtalan volt.
A könyvet ajánlom mindenkinek, aki egy középkori történetre
vágyik ármánnyal, rengeteg izgalommal és egy hatalmas fordulattal. Mivel alig
van benne romantika, így még a fiúk is kedvüket lelhetik benne, ha egy kis
olvasnivalóra vágynak. És már várom, hogy a következő kötetet, A szökött
királyt is olvashassam. :)
Értékelésem:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése