.: Könyvértékelés: Az Árnytrón

Ennek is eljött az ideje. Elolvastam az egész Hatalom-trilógiát, mind a három könyvet. És fejet hajtok Jennifer A. Nielsen előtt. Az egyik kedvenc íróm lett, és a története bekerült a kedvenceim közé.

Az utolsó regény cselekménye eléggé egyszerű: szinte az egész arról szól, hogy Carthyának és az ifjú Jaron királynak meg kell küzdenie a szabadságért a közeli országokkal. Eközben számtalan ismert és szeretett személy kerül halálközeli állapotba, és a királyt is számtalanszor fogják el. Vajon meg tudja menteni az országát és saját magát is? Vagy elbukik a harcban, és az életével kell a hibáiért fizetnie?

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, már a legelső gondolatom az volt, hogy Jaronnak mindenkivel összetűzésbe kell keverednie?! Azért támadja meg az országát Mendenwal királya, mert régebben a fiatal fiú egy párbaj során megvágta a combját… Tipikus Jaron. Szintén hozza az előző kötetekben már megszokott formáját, vagyis számtalanszor kaptam azon magam, hogy vigyorgok, mint a vadalma; állandóan bajba keveredik, a saját céljai érdekében úgy alakítja a dolgokat, hogy neki a legkedvezőbb legyen, és ezt akár hazugsággal is eléri. És természetesen mindenre van egy terv a tarsolyában. Képes valakivel csak azért hatalmas patáliát csapni, hogy az ellenség gyengének higgye.
Aztán, amikor a helyzet úgy hozza, akkor hihetetlenül kedves is tud lenni a szeretteihez. A fiatal, szeleburdi Finkbe például úgy önt erőt, hogy lovaggá üti, a parancsnokát pedig addig győzködi, hogy tökéletes a vezetői posztra, amíg már ő maga is elhiszi, és hihetetlenül erős hadvezér válik belőle. És úgy buzdítja a katonáit a harc előtt, hogy közösen énekelnek egy gyerekkorából ismerős dalt; így már rögtön nem is volt olyan félelmetes a fölényben lévő hadsereg.
Örültem neki, hogy Jaron végre megtanult gyilkolni, ugyanis ebben a regényben rengetegszer kell a kardját is használnia, nem csak az éles eszét és a felvágott nyelvét. De hogy állandóan csak a veszélyt keresse! Egyszer kitalálja, hogy ágyút akar lopni, máskor önszántából feladja magát az ellenséges seregnek, meg képes még a legnagyobb uralkodónak is beszólni, ha olyan kedve van. És akár még a legszorultabb és a legrosszabb helyzetben is nekiáll azt hangoztatni, hogy mivel ő király, ezért jár neki egy ló, hogy ne kelljen gyalogolnia. És az a mértéktelen önbizalom, hogy biztosan ők fognak nyerni a csatában! Őrült! De pont ezért szerethető.

A történet elején megjelenik a középkori királyságokra jellemző érdekből való házasodás, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Rossz, hogy nem az alapján választhatnak párt maguknak az emberek, hogy milyen érzésekkel viseltetnek egymás iránt, hanem hogy milyen hasznot tudnak a nászból húzni.

A kapcsolat Jaron és Imogen között a lehető leginkább elmélyül, és egyszerűen imádom őket együtt! Nagyon aranyos az ifjú király, hogy számtalanszor csak az jár a fejében, hogy milyen jó volt, amikor a lány beletúrt a hajába, és képtelen őt kiűzni a fejéből. De igazságtalanságnak érzem, hogy a betöltött rangjuk miatt nem lehet köztük semmi. És az se jó, hogy állandóan hazudnak még saját maguknak is az érzéseiket illetően.

Azokat a karaktereket, akiket eddig is kedveltem, most csak még jobban imádok. Mott hűsége és szeretete páratlan a királya felé, és imádtam, amikor Jaron csak azért is ellentmondott az idősebbnek, hogy kissé kikészítse. És Mott sem fukarkodik a viccekkel; az egyik jelenetben például azt mondja, hogy ő gyenge katona, csak azért, hogy a király mellett maradjon és védelmezhesse őt.
Tobiasnak pedig már kevésbé idegesítő az állandó okoskodása, viszont párszor legszívesebben leütöttem volna, amikor olyan helyeken volt, ahol nem kellett volna lennie, és olyan döntéseket hozott, amivel saját magát keverte veszélybe. De örültem neki, hogy a történet végére megtalálta a hivatását, és végre hasznosnak tudta érezni magát. És azt is jólesett olvasni, hogy megtalálta a szíve választottját. Remélem, boldogok lesznek együtt!
Valamint a harmadik árvát, Rodent is jó volt hűségesnek látni. Végig drukkoltam neki, hogy elfogadja a saját hadserege vezetőként. De az írónő még a harmadik regény végére is tudott meglepetéssel szolgálni a számunkra, méghozzá ezzel a karakterrel kapcsolatban. Talán akkora miafene? élmény volt ez a számomra, mint a legelső rész vége.
Jó volt a kalózokkal ismét találkozni, főleg a vezérükkel, Erickkel. Az előző regényben már megkedveltem, így előre reménykedtem, hogy itt is összefutunk majd vele. A tolvajokat viszont még mindig nem kedvelem, és soha nem is fogom.

Annyian hűségesek Jaronhoz, hogy az egyszerűen hihetetlen. Kedveli a népe, a helytartói, a barátai, és néha még a volt ellenségei is. Fantasztikus érzés volt arról olvasni, hogy csak azért nem derült fény egy-egy tervére, mert nem akarták őt elárulni az emberei, és inkább meghaltak, csak ne tudódjanak ezek ki.
Imádtam, amikor Jaron egy-egy ügyesen kifundált tervére csak később derült fény, és hogy az ifjú király olyan hihetően hazudott, hogy még én is bedőltem neki, és csak később csaptam a fejemre, hogy ez ismét egy ügyes hazugság volt.

Meglepődtem, amikor kiderült, hogy Carthya színei a kék és az arany, és Jaron ezekben a színekben indult háborúzni. Így tökéletesen illett a történethez a legelső kötet borítója, ugyanis ott is kék volt a háttér, és a rajta lévő korona pedig arany színben játszott. Micsoda figyelmesség! :)

A regényhez készített montázsom.
Számtalanszor volt olyan a regény folyamán, hogy fohászkodtam, hogy ne haljon meg az adott karakter, meg hogy szerencséje legyen Jaronnak, és nem egyszer pont az sietett a segítségére, akire nem is számítottam volna.
És jó volt, hogy végre Jaron nem csak az ördögökhöz, hanem már a szentekhez is fohászkodott. Rájött, hogy már erősebb segítőkre van szüksége. De azért még mindig többet voltak emlegetve a pokolbeliek.

Abból elegem volt már, hogy mindenki csak azért nézte le az ifjú királyt, mert fiatalnak tartották. De legalább megmutatta nekik, hogy ennek ellenére remek király, és olyan az észjárása, mint senki másnak. És tetszett még az is, hogy Jaron nem nézte le a nőket, sőt, úgy vélte, a carthyai férfiaknak több életnyi ideig kellett volna dolgozniuk, hogy megérdemeljék az asszonyaikat. Kellenek azért az ilyen feminista gondolatok is, főleg egy sráctól. :) És az is jó volt, hogy a könyv kifejtette, hogy a szeretet a legerősebb érzelem mind közül. Ezzel teljesen egyetértek.

Számomra hihetetlen volt, hogy egy király képes azt elrendelni a hadserege számára, hogy a sebesültjeiktől szabaduljanak meg. Hiszen nem az lett volna neki a legcélszerűbb, ha megpróbálnak mindenkit megmenti, hogy minél nagyobb lehessen a sereg? Ez volt az egyik ok, amiért gyűlöltem Vargan királyt. Meg még volt vagy egy tucat.

Tetszett, hogy az író visszautalt az előző regények helyszíneire és eseményeire. Így legalább akkor is képben lettünk volna, ha már régebben olvastuk a korábbi köteteket. Aztán még az utolsó oldalon található idézet is nagyon tetszett, amit most meg is osztanék veletek. Tim Morrison mondta, hogy:

Ha van egy könyv, amit szeretnél elolvasni, ám még nem írták meg, akkor neked magadnak kell megírnod.

És nagyon jó volt azt is megtudni, hogy kik ihlették az ifjú király karakterét. Legszívesebben minden regény végén ilyet szeretnék látni, hiszen szerintem nagyon jók az ilyen kis háttértörténetek vagy kulisszatitkok.
És annak is örültem, hogy végre egy olyan történetet fogtam ki, ahol nem azok haltak meg, akiket a legjobban szerettem. Kissé már kezdtem az ilyenekkel tele lenni. Alig merek már megkedvelni valakit, mert lehet, hogy a következő oldalon megöli az író.

Az egyik nap, amikor a könyvet olvastam, vonattal kellett utaznom, így természetesen elmaradhatatlan társam volt a táskámban a regény, mint útitárs. Hazafele volt egy órám arra, hogy olvassak, ám egy könyves bloggernek kissé nehéz dolga van ezen a tömegközlekedési eszközön. Én ugyanis úgy szoktam megalkotni a véleményem egy adott regényről, hogy az olvasása alatt folyamatosan jegyzetelek egy kis papírra, amit a könyvjelzőmként használok, majd ezeket a jegyzeteket fejtem ki konkrét kritikává. Na, a vonaton elég nehézkes ezt megoldani. Ugyanis, folyton le és vissza kell tennem a tollamra a kupakot, a könyv borítóján vagy éppenséggel a hátulján kell irogatnom a papíromra, és még az emberek is hülyének néznek közben, hogy mi a fenéért szakítom meg időnként az olvasást, és miért jegyzetelek egy lapra. De nem baj, majd a hosszú hónapok alatt hozzászokom ehhez is. :)

Ennyi lett volna a véleményem erről a fantasztikus befejező részről. Reménykedem benne, hogy sikerült spoilermentesen fogalmaznom, mert most ez volt a célom. Meg természetesen az, hogy ti is kedvet kapjatok a történethez. :)

Értékelésem:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése