.: Könyvértékelés: A végtelen térségek örök hallgatása

Kezdjük ezt a kritikát egy kis háttértörténettel. Ez a regény úgy került hozzám, hogy az angol emelt érettségimre való jelentkezésem után eredetileg az Oh, boy című könyvért mentünk volna be az egyik hozzánk közeli pláza Librijébe. Amikor azt nem találtam meg, körülnéztem más olvasnivaló után, de nem volt olyan, ami hasonló árú és oldalszámú lett volna, mint az előbb említett. Aztán Drágám odajött hozzám ezzel a regénnyel, és egy kis rábeszélés után - ami tartalmazta azt, hogy manapság megszerettem az ilyen műfajú könyveket, illetve hogy Sötét örvényes kötetben még nem csalódtam - megvettem.

A történet szerint egy gimnázium filozófiatanára nem akar mást, csak levizsgáztatni a végzős diákjait. Ők azonban egyre kevesebben lesznek, mivel az egyikük eszméletlenül fekszik egy kórházban, a másik pedig valahol éppen azt tervezi, hogy véget vet az életének azzal, hogy felvágja az ereit. Csupán óránként érkezik tőle egy-egy SMS, ami azt tudatja a tanárral, hogy még életben van a lány.
Hogy megakadályozza a legszörnyűbb végkimenetelt, a filozófia mestere válaszok után kezd kutatni, amiket csak és kizárólag egy ellopott pendrive-on lelhet meg. Vajon időben megtalálja a hiányzó tárgyat és sikerül megmentenie a lányt? A tanár életet és halált elválasztó kutatása során számos kérdés megfogalmazódik benne az egész világgal kapcsolatban, amire filozofikus válaszokat kapunk.

Alapvetően sosem voltam az a filozofálgató típus, és sosem voltam érdekelt a nagy gondolkodók eszmefuttatásaiban, de érdekelt Gulyás Péter regénye. Mint fentebb már említettem, a Sötét örvényes könyveket nagyon szeretem, így mindenképp adnom kellett ennek is egy esélyt.

Mint végül kiderült, jól tettem, hogy az elolvasására adtam a fejem. Eddig még egy regény sem váltott ki belőlem ilyen hatást, hiszen mérhetetlenül elborzadtam bizonyos jeleneteken - például aki hozzám hasonlóan már túl van ezen a könyvön, annak remélhetőleg elég annyit mondanom, hogy miután eljutottam "addig a pontig", egy darabig utána nem volt gusztusom muffint enni... De eléggé izgalmas is volt, főleg az utolsó fejezetekben.

A borító eleve csodaszép ezekkel a törött üvegdarabokkal. Az én értelmezésemben arra utalnak, hogy szép lassan képes minden a darabjaira hullani, ami egy embert meghatároz, és van, hogy ezt sosem lehet teljesen ép állapotúra visszaállítani. Akárcsak a törött üveget. Azt is hiába ragasztjuk meg, sosem lesz olyan, mint új korában. Mindig látszani fog a repedés, ami egy korábbi "tragédiára" utal. Számotokra mit jelképeznek a borítón látható üvegdarabok?

Szeretem, amikor egy könyvben feltűnik a kötet címe is. Itt is ez történt. Ilyenkor úgy érzem, hogy tényleg a történethez kapcsolódik, nem pedig csak úgy, hasraütés-szerűen pattant ki az író - vagy a szerkesztő - agyából. Ki érez még hozzám hasonlóan?

Annyit szeretnék leszögezni, hogy nem szeretem a magyar szereplős regényeket. Annak örülök, ha a karakterek külföldi nevet birtokolnak, de szokatlan módon ebben a kötetben semmi bajom nem volt ezzel. Hamar ráálltam arra, hogy hazai vezeték- és keresztneveket látok.
Az egyetlen dolog, amit furcsának találtam, hogy a főszereplő nevét nem tudtuk meg. Talán ez azért lehetett, hogy könnyebben bele tudjuk magunkat képzelni a helyébe? Vagy ez csak egy utalás volt arra, hogy egy ehhez hasonló eset bárkivel megtörténhet? Reménykedem benne, hogy azért nem. Nem lehetnek a valóságban ilyen emberek. Vagy igen?

Mivel a latin tudásom a nullával egyenlő, ezért a történet elején kicsit gondban voltam azzal, hogy a "Sic itur ad astra" kifejezés mit jelent. Utánanéztem, és kiderült, hogy ez a jelentése: "Így jutunk el a csillagokig." Ez a jelmondat volt a gimnázium kapuja fölé írva. Nos, eléggé nagyzolós kifejezés, ha engem kérdeztek. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a történet folyamán mi minden ki nem derül az ott tanító tanárokról...

Ahogy egyre mélyebbre ástam a sorok között, folyton szembejöttek velem dőlt betűvel szedett mondatok, amiket valaki a tanárhoz intéz. Végig azon gondolkodtam olvasás közben, hogy ezek mit szimbolizálhatnak? Vajon van valami kapcsolat közöttük?

A regény utolsó fejezetében választ kaptam a fenti kérdéseimre. Minden egyes dőlt betűs mondat újra megjelent, ezúttal sokkal tisztább képet mutatva. És leesett tőlük az állam.
Valamint volt még egy téma, ami a regény olvasása közben még az eszembe ötlött. Vajon a két megemlített hölgyemény között szerelmi viszony volt, vagy csak nagyon jó barátok voltak? Vagy csak én láttam már ebbe a sztoriba is bele egy leszbikus szálat?

A regény egyik pontja fölött nem tudtam szó nélkül elsiklani. Egy emberért szerintem nem rendeztek volna külön érettségit. Oké, amikor nekem kellett bemutatnom, hogy mit tanultam a gimnázium négy éve folyamán, senki sem jelentkezett olyan tantárgyra, ahol csak ő lett volna egyedül. De abból kiindulva, hogy az emeltet tevőket is összegyűjtik, hogy egy iskolában bonyolítsák le az érettségiket, szerintem ebben az esetben is ez lett volna.
De mondom, mivel én ilyet nem tapasztaltam, csak tippelni tudok. Ha a kritikám olvasói közül valakinek van ezzel kapcsolatban konkrét élménye, akkor kérem, írja le nekem!

Térjünk át most a főszereplőre. Furcsamód azon a tettén háborodtam fel a leginkább, hogy férfi létére megütött egy nőt. Ez nagyon nem tetszett. Ezt nem illik. Gondoljatok csak nyugodtan feministának - hiszen az is vagyok -, de egy hímnemű ne üssön meg egy hölgyet. Még akkor se, ha éppen pánikrohama van.
Meglepődtem azon, hogy az egyik érettségiző lány tettével teljesen "egybevág" a tanár párjának a viselkedése. Szabályosan sajnáltam ez miatt a férfit. És magam sem hittem volna, hogy majd pont egy ilyen regény "főhősének" érzek bele a helyzetébe, de több közös pontunk is van.
Az egyik, hogy hozzá hasonlóan én is állandóan aggódom. Minden miatt. Legfőképp mondjuk azért, hogy elveszítem azokat - állatokat és embereket egyaránt -, akiket szeretek. A boldogságom érdekében igyekszem manapság ezt egyre ritkábban csinálni és megélni a pillanatot, de elég nehéz.
A másik pedig, hogy ő is utál telefonálni, ismeretlen számot pedig egyáltalán nem vesz fel. Én is ugyanígy viseltetek a telefonok iránt. Miért akarnak egyesek mindenképp szóban kommunikálni?! Miért nem jó nekik, ha egyszerűen leírják, amit akarnak? A munkahelyemen is arra lettem kárhoztatva, hogy a kommunikáció eme formáját alkalmazzam az ügyfelekkel szemben. Mindannyiszor kivert a víz, amikor erre került a sor. Miért nem maradhatunk az e-mailezésnél? Azt aláírom, hogy ez sokkal gyorsabb, és általában fel is veszi az illető, akit keresünk, de sikerült már morcos emberekbe belefutnom a kagyló másik végén...

A harmadik dolog pedig, ami egyezett, hogy nekem is van olyan ismerősöm, akinek gond van a szívével. A regényben szereplő lánytól eltérően azonban ő nem akarná transzplantációnak alávetni magát. Ő úgy gondolja, hogy vannak mások, akiknek több szüksége lenne rá. Ő csak szépen le akarja élni a hátralevő éveit és ennyi.

A regényben van egy visszaemlékezős rész, ahol egy osztálykirándulás során a diákok betérnek egy cseppkőbarlangba, ahol az idegenvezető lekapcsolja a villanyt, hogy megmutassa, mennyire természetellenes sötétség uralkodik odabent. Tavaly meglátogattunk Drágámmal és anyámmal két lillafüredi barlangot is, és az egyikben a srác - aki egyébként folyton viccesen fogalmazott - ugyanezt csinálta.
Vajon véletlen ez az egybeesés? Vagy az osztály is ugyanoda ment, ahová mi? Ha egyszer alkalmam nyílna beszélni az íróval, ezt mindenképp megkérdezném tőle. Talán majd egyszer eljutok egy dedikálására.

Az író még egy bizonyos McClane nevű nyomozót is megemlített a történetében, akiről először azt hittem, hogy Horatióról van szó a CSI: Miamiból. De az ő vezetékneve Caine, így ezt elbuktam. Most utánakerestem a névnek, és kiderült, hogy Bruce Willis karakterét hívták John McClane-nek a Drágán add az életed! című filmben.

Ennek a kötetnek hála találtam egy nagyon szép idézetet, ami az olvasáshoz köthető. Pontosan a 106. oldalon van, és így szól pontosan:

"(...) a legcsodálatosabb dolog az, ha két ember képes egymás mellett olvasni, és néha, lopva, a másikra nézni, majd megkeresni a sort, ahonnan felemelte a tekintetét."

Ahogy haladtam előre a sztoriban, többször is fordult az a bizonyos kocka. Kiderült, hogy akit egész végig bűnösnek hittem, végül ártatlanul keveredett ki az egész helyzetből; illetve, hogy akire egyáltalán nem gyanakodtam, ő volt a farkas a bárányok között.

Ennyi meglepő fordulatban bővelkedő olvasmánnyal még nem találkoztam. Semmi sem úgy volt, ahogy eredetileg gondoltam, és az került ki az esetekből betegen és sérülten, akire egyáltalán nem számítottam volna. De legalább azok is megkapták a méltó büntetésüket, akik a leginkább megérdemelték. Hiszen hiába sérült valaki, nem kell olyan kegyetlen bosszút állnia, amilyen ebben a könyvben megtörtént. Kérdem én, hogy hol vannak ilyenkor az elmegyógyintézetek az ilyen emberek számára?!

És érdekes volt, hogy előjött a pedofil papok esete. Nem mondanám, hogy nem általánosított ez a regény, hiszen azért nem az összes "szentember" ilyen. Csak egy kis részük. Viszont az egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet egy nyolc év alatti gyereket "úgy" bántalmazni? Hogy izgulhat valaki rájuk?! A szexuális erőszak egy olyan téma, amit előszeretettel alkalmaznak a regényekben, viszont a pedofília szerintem még komolyabb. Mindkét típussal vannak gondok agyban és lélekben, akik ilyenekre vetemednek, és kezelésre lenne szükségük. Meg arra, hogy elzárják őket a világ elől. Hiszen miért jó nekik, hogy az embertársaik életét örökre megnyomorítják?

A negatív végkicsengés után végezetül csak annyit mondanék, hogy ilyen meglepő és váratlan fordulatokban bővelkedő regénnyel ritkán találkoztam eddig. Örülök, hogy egy magyar író tolla által született meg ez a kötet, és hogy a Drágám felhívta rá a figyelmemet.
Elgondolkodtató, megdöbbentő és időnként felkavaró egy könyv, de megéri elolvasni. A gyengébb lelkületűeknek viszont nem ajánlom; érdemes felnőtt fejjel hozzálátni, hiszen nem könnyű témák szerepelnek benne.

Értékelésem: